„Támadunk, mert szeretünk támadni, védekezünk, mert
kénytelenek vagyunk védekezni.”  (Fred Reinfeld)

Bölcs megállapítás, kár lenne vitába szállni vele. Tulajdonképpen nem is arra a kérdésre keressük a választ, szeretünk-e támadni, hanem, hogy tudunk-e? Ismerjük-e a támadás minden fortélyát, képesek vagyunk –e felismerni, mikor kell megindítani a döntő rohamot?…

A támadás sokkal nehezebb, összetettebb fogalom, sem hogy egy-két sztereotípiával megválaszolhassuk ezeket a kérdéseket. Jómagam komoly fejlődésen mentem keresztül, mire kikristályosodott bennem az a szabályrendszer, amelyet sikerrel alkalmazok úgy is, mint játékos, és úgyis, mint edző.

 Sok könyvet olvastam, sok elképzelést, szabályt végiggondoltam, volt, amivel egyetértettem, akadt, amit elvetettem. Az én támadásról alkotott elképzelésemet olyan alapnak tekintem, amelyhez bármit hozzá lehet tenni, vagy akár el is vehetünk belőle. Az itt felsorolt elveket nem én találtam ki, nem én vetettem papírra először. A nevekre és a művekre nem emlékszem minden esetben, de ez talán nem is annyira fontos; az újdonság a terminus technikus-ok elnevezésében, valamint a szabályok kiválasztásában, csoportosításában rejlik.

Támadásról attól a pillanattól kezdve kell beszélnünk, amikor a támadás egyáltalán az eszünkbe jut (vagy eszünkbe kellene jutnia!), és addig tart, amíg mattot adunk, vagy döntő anyagi előny birtokába jutunk. Természetesen örökös sakkal, vagy örökös támadással is végződhet a támadás, ilyen terv is lehet a cél.

A támadást könyvünkben szűkebb értelemben használjuk, csak az ellenséges király ellen indított agressziót vizsgáljuk. A legtöbb támadással foglalkozó műben központi szerepet kap a királyok, akár egymáshoz viszonyított, helyzete (támadás azonos, illetve ellenkező oldalra sáncolt királyok esetén, támadás a középen rekedt király ellen, az ellenséges király kihajszolása, stb.). Mi is fontos, azonban mégsem kiemelt szereppel tüntetjük ki ezeket a kritériumokat, a hangsúlyt ugyanis más tényezőkre, elsősorban a kronológiai (időrendi) sorrendre, helyezzük.

Lássuk hát, melyek is ezek a szabályok!

1. Túlerő
2. Gyengeség
3. Profilaxis: passzív vagy aktív
4. Többfunkciós (sokrétű) lépés
5. Egyértelmű lépés
6. 0-tempós lépés
7. Csere
8. Ne süssük el a fenyegetést, hanem fokozzuk és/vagy hozzunk létre újakat
9. Fenyegetésre ellenfenyegetéssel válaszoljunk
10. Mindig a rosszabb helyen álló figuráink helyzetén javítsunk először
11. Mindig a tiszttel fejlődő lépést részesítsük előnyben
12. Törekedjünk arra, hogy minden bábunk vegyen részt a támadásban
13. Ha minden figura támad, van nyerő kombináció!

 Értelmezzük először ezeket az elveket; kezdjük az elején!

 „Az ellenfél állásában kell lennie valamely gyengeségnek, amely meghatározza a támadás irányát. Ha ilyen gyengeség nincs még a támadás megkezdésekor, biztosnak kell lennünk abban, hogy a támadás folyamán vagy eredményeképpen ilyen gyenge pontok keletkezését ki tudjuk kényszeríteni.

Erőinknek túlsúlyban kell lenniük a tábla azon részén, ahol a támadást folytatjuk, vagy előre számítanunk kell arra, hogy nagyobb erőket tudunk oda összpontosítani, mint a védekező.” /Flórián Tibor: Védekezés és ellentámadás/

Vagyis túlerő és gyengeség. A két törvényt nem lehet elválasztani egymástól, és fontossági sorrendet sem egyszerű felállítani. Mégis úgy vélem, hogy a túlerőnek prioritást kell élveznie a gyengeséggel szemben, mivel gyakran a döntő gyengítést más mezők ellen kialakított támadással (túlsúly létrehozásával) kényszeríthetjük ki. A támadásvezetés a gyengeség kialakítása után végig a túlerő létrehozásáról szól!

A profilaxis (prevenció) az ellenfél ellenjátékának kivédéséről, megakadályozásáról szól. Attól függően, hogy eltűrjük az ellenfél legyengített ellenjátékát, vagy egyáltalán meg sem engedjük, beszélhetünk passzív, illetve aktív profilaxisról. A passzív szónak nincs semmilyen pejoratív tartalma, az ellenfél akadályozásának a módjára utal.

A profilaxis átszövi nem csak a támadást, hanem magát az egész játszmát is. Az ellenfél védekezésének, ellenjátékának, mindent együtt véve az egész játékának az akadályozása és korlátozása, vagyis az aktív profilaxis, a pozíciójáték legfontosabb törvénye! Véleményem szerint a taktikus és a pozíciójáték között nem elvi (szabálybeli), hanem a törvények között meglévő fontossági (hierarchikus) különbség van. Tehát a támadásvezetés törvényeit adoptálhatjuk a pozíciójátékra is, ám (értelemszerűen) egy gyenge mező elfoglalását nem kíséri olyan heves taktikai csetepaté, mint mondjuk az ellenséges király ellen indított végső rohamot.

A sikeres támadás (a túlerő) kialakítása teljes egészében az időtől függ. A döntő számú haderő felsorakoztatása mindig az ellenfél hibájának köszönhető! Amennyiben ellenfelünk súlyosat hibázik, például céltalan (ráadásul legtöbbször gyengítő) gyaloglépéseket tesz, a figuráit a védekezés szempontjából rossz mezőre helyezi, valamint helytelenül üt (cserél!), idővesztő lépésekről beszélhetünk. Időnyerő technikának, húzásnak nevezzük, amikor olyan tervet, terveket találunk, ahol lerövidíthetjük a túlerő kialakítására szánt időt. Az egyik ilyen technika a többfunkciós lépés. Ahogy a neve is jelzi, egy lépésnyi idő alatt több feladatot (akár kizárólag támadó, akár csak védekező, esetleg mindkettő) feladatot megvalósító lépésről van szó. Amennyiben ellenfelünknek nincs a tarsolyában hasonlóan sokrétű, ezeket a célokat meghiúsító húzás, úgy törvényszerűen időt fog veszíteni.

Az egyértelmű lépés tulajdonképpen a lépéssorrend fontosságát aknázza ki. Amíg nincs meg a támadás konkrét iránya (gyengeség), azokkal a figuráinkkal kell fejlődnünk, amelyeknek már biztosan megvan a helye. Azoknak a tisztjeinknek a játékba hozatalával pedig a lehető leghosszabb ideig várjunk, amelyek számára több mező is kínálkozik. Nimzovics ezt a „gazdaságosság” elvének nevezte.

 A távolba ható bábuk (futó, bástya, vezér) anélkül is bekapcsolódhatnak a támadásba, hogy lépnének. Leggyakrabban a bástyák (akár sáncolás esetén is, mivel, a sánc a szabályok szerint is királylépés), majd a futók (főleg a c1 és a c8 lövész), ritkábban a vezérek (ez utóbbi esetben már a megnyitásban avatkoznak be a vezérek általában döntő erővel) támadnak úgy, hogy külön nem lépünk velük. Az így megtakarított időt más tisztjeink harcba vetésére fordíthatjuk. Vérbeli támadó játékos igyekszik 0-tempós figurát alkalmazni!

 Mind a támadó, mind a védekező rendelkezik értékes támadó, illetve védekező bábokkal. Egy kedvező csere segíthet megteremteni a túlerőt, vagy fordítva: ezáltal sikerül leszerelni a támadást. Egy kedvezőtlen csere elkerülése (főleg a vezéreké) is lehet a támadó fél profilaktikus húzásának a célja.

Ezzel az első nagy csoport szabályait megtárgyaltuk. Az időrend szempontjából kevésbé tűnhet fontosnak a második csoport hat elve, ám ne becsüljük le őket! Gyakran előfordul a támadásvezetés során, hogy az utolsó pillanatban kisiklik az ellenfelünk a szorításunkból, vagy nem találjuk a döntő kombinációt. Pedig a hiba oka nem más, mint e törvények nem kellő szintű ismerete.

 A fenyegetéseket ne süssük el idő előtt, hanem fokozzuk, és/vagy újabbakat hozzunk létre. A szabály önmagáért beszél: egy minimális anyagi előnyért eltékozolt támadás a bizonytalanság, a félelem jele. Rettegve nem lehet támadni! Ne féljünk várni, ne akarjuk azonnal aprópénzre váltani a támadásunkat! Újabb és újabb fenyegetéseink súlya alatt ellenfelünk nagyon gyorsan összeroppan, ráadásul a fenyegetések sokszor felerősítik egymást!

A következő elv is a fenyegetésről szól. Ellenfelünk készülő ellenjátékát (fenyegetését) egy erősebb fenyegetéssel tehetjük semmissé. Gyakorlatilag időnyerő technika, hiszen az ellenfelünk fölöslegesen vesztegette az idejét, a remélt ellenjáték délibáb volt csupán.

Két, a támadásban nem túl aktívan részt vevő, tisztünk közül annak a helyzetén javítsunk először, amelyik rosszabbul áll. Az egy fecske nem csinál nyarat közmondás a sakkban is igaz: egy bábuval, álljon bármilyen kiválóan, nem mattoljuk meg ellenfelünket. Két jól álló figurával több és komolyabb fenyegetést hozhatunk létre, mint egy nagyon jóval és egy rosszal.

Mindig a tiszttel fejlődő lépés a legerősebb. Ez a szabály magyarázatra szorul, ám előtte definiálnunk kell a fejlődést, mint fogalmat, és ez nem is olyan egyszerű feladat. Az én értelmezésemben fejlődőnek kell tekintenünk minden olyan lépést, amelyik a stratégiánkat megvalósítja. Lehet fejlődő lépés egy gyaloglépés, egy bábut akár az alapsorra visszahelyező, vagy az ellenfél fejlődését gátló húzás is. Ezt a szabályt főképp azokban az esetekben alkalmazhatjuk sikerrel, amikor ellenfelünk egy, a támadás szempontjából értéktelen, figuránkat igyekszik megtámadni, leütni. Ez alatt az idő alatt mozgósíthatjuk tartalékainkat.

A következő törvényt Larsen nagymestertől tanultam: minden figuránk vegyen részt a támadásban! Természetesen egy két-három lépéses matt beadása helyett nem kell az esetleg a1 mezőn tétlenkedő tornyunkat mindenáron a támadásba bekapcsolni. A szabály ara hívja fel a figyelmet, amennyiben ellenfelünk nem dugja önként a fejét a hurokba, urambocsá még védekezni is merészel, bizony a támadás csak akkor üt át, ha az összes bábunk szerepet kap a támadásban.

Az utolsó szabály, miszerint, ha minden figuránk támad, biztosan van nyerő kombináció, kettős célzatú. Egyfelől lezárja a támadást, ám egyúttal felhívja a figyelmünket is arra a sűrűn előforduló csalóka estre, amikor keressük ugyan a döntő kombinációt, de nem találjuk, mert még nincs meg a túlerő. A döntő kombináció igen gyakran önmaga jelentkezik, amikor támadásba vetjük az utolsó tartalékainkat is!

Ezzel a támadásvezetés szabályrendszerét átnéztük. Ne higgye senki persze, hogy most már tökéletesen tud támadni! A szabályok mérlegelése, a fontossági sorrend eldöntése nagyon nehéz feladat, évek hosszú, kitartó munkája kell ahhoz, hogy valaki sok lépésen keresztül hibátlanul végigvezessen egy támadást. Ám azzal biztosan mindenki egyetért velem, hogy megéri majd a fáradtság!

Ahogy az éremnek is két oldala van, úgy a védekező félre is ugyanezek a szabályok vonatkoznak, csak éppen fordított előjellel. Ha megtanulunk támadni, úgy a védekezés sem lesz nyomasztó teher, főleg, ha tudjuk, hogy ellenfelünk megsértette a támadásvezetés szabályait!